Emlékversek 1 rész

Emlékvers 

Ha szívedbe sok a bánat,
Ne meséld el fűnek-fának.
Mindegy, hogyha fáj vagy vérzik,
Ne szólj semmit, úgy se érzik.
Száz a bánat, egy a nóta,
Tövis nélkül nincsen rózsa.

Légy szerény, mint az ibolya,
Nagyravágyó ne légy soha.
A magas pálmát letöri a szél,
A kis ibolya a földön is megél.

   Szívem, oh miért fáj,
E sóhaj mint jelent,
Rózsás arcod, midőn
Elébem képzelem,
Talán megmondja,
Lelkem mély érzelem,
Egybe kötött versem
Kezdő betűje.

Mindenkihez légy kedves,
De csak egybe szerelmes.
Akkor soha nem érzem,
Hogy a szíved elveszett.

Ha az Isten nem egymásnak teremtett,
Miért adott a szívünkbe szerelmet?

 Szívem titkát írom,
E kis levélben,
Rád gondolok mindig.
Ezt tartsd eszedbe,
S hogy szívem mért eped,
Soraim elején keresd.



Kék a tenger, kék az ég,
Azt kívánom, boldog légy.
Mint a madár az ágon,
Légy boldog e világon.

Szedd a tavasz virágát
Egy csokorba össze,
Rózsát is szedj, nefelejcset,
Egyet, kettőt közbe.
Tekints a csokorba,
Látni fogsz a múltba.
Eszedbe fog jutni,
Ki e pár sort írta.

Evezz az élet tengerén,
De ki ne köss a bánat szigetén.
Legyen erőd tovább evezni,
S a boldogság szigetén kikötni.


Nyíló virág legyen az életed,
Ezt kívánom szívből neked.
Legyél azé, kit szíved szeret,
Mert boldog csak úgy lehetsz.

Evezz az élet tengerén,
Kalauzod legyen a remény.
Kísérőnek legyen a hit veled,
Vigasztaljon a szép emlékezet.


Mit írjak neked emlékbe,
Mit ér az a hat betű,
Elég a hű barát: a szív,
Ha igaz érzetű.

Mikor nevetsz, gondolj arra, aki sír,
Ki szenved, ki semmivel sem bír,
A boldogságot elviselni könnyű,
De a boldogtalanság terhe szörnyű.

Ha majd a rövid ruhát a hosszú váltja fel,
Ha majd a játék helyett a szerelem érdekel,
Ha majd az oltár elé egy /:klassz:/ fiú vezet,
Arra kérlek a Boldogságtól,
Akkor se feledj el engemet.

Ha boldogan akarod végezni életed,
Mindenkinek ne osztogasd a szívedet.
Egy gondolat kísérjen szüntelen,
Egyet szeretni, de azt végtelen.
Igazán szeretni, nagydolog,

De feledni még nagyobb.
Csak igaznak van a szívem nyitva,
Ez a boldogságom legelső titka.

  
Piros rózsa, gyöngyvirág,
Erről gondoltam terád.
Az én szívem úgy szeret,
Sosem feled tégedet.
A virág elhervad pár nap alatt…
Szerelmed emléke örökké megmarad.

Nagyon messze vagyok tőled,
Mégis sokat gondolok felőled.
Messze vagyok, de soha nem feledlek,
Hidd el Babám, hogy igazán szeretlek. 

Ha a fehér álmok feketére válnak,
Ha majd itt lesz az ősz, vége lesz a nyárnak,
Ne merengj, nyugodj bele szépen,
Ne gondold, hogy mi volt valamikor, régen.
Ne nézd, hogy az álom, sok ábránd mivé lett,
Hogy te mi voltál, az élet mivé tett.
Így lesz, ha majd vége lesz a nyárnak,
Ha a fehér álmok, feketére válnak.

Gondol rád valaki,
Gondolkozz, és találd ki.
Ha kitaláltad,
Írjál neki.
Ha valaki kérdi tőled,
E pár sor kitől ered,
Mondd neki, hogy attól ered,
Aki engem nagyon szeret.


Sugarad mindent fénybe von,
Honnan jön, nem tudom.
Olyan közelről, s olyan messziről,
Neved nem ismerem.
Bárhonnan sütsz az ég felől,
Ragyogj kis csillag, fényesen!
(régi ír gyermekdal)

 
Hogy szép vagy, azt látom,
Hogy jó vagy, azt tudom.
Hogy szeretsz… azt gondolom,
Hogy kit?... Azt nem tudom.

Szedd a tavasz virágát
Egy csokorba össze
Rózsát tégy és nefelejcset
Egyet-kettőt közbe,
Tekints a csokorba,
Látni fogsz a múltba
Eszedbe fog jutni,
Ki e pár sort írta.




Nap lementétől nap nyugtáig,
Mindig terád gondolok,
És a hosszú éjszakában,
Csak rólad álmodok.

  ,Szeress, álmodj, ébredj is fel,
Csalódj is, mert csalódni kell.
Én csak azt kívánom,
Hosszú legyen az álmod,
Ébredésed késő,
S kicsiny csalódásod.



Légy vidám, mint a tavasz,
Légy boldog, mint a nyár,
Szíved legyen gazdag, mint az ősz,
De lelked, mint a tél,
Maradjon hófehér.
Ne fáradj bele,

Tenni jót,
Mert ha kitartunk,
Annak idején,
Aratni is fogunk.  

Ha majd évek múltán,
Ha majd hajad fehér lesz, kezed reszkető,
Kis unokáid körében ülve,
Egyikük egy könyvet vesz elő.
S te felnyitod a könyved tetejét,
Eszedbe jutnak a kedves arcok,
Kiket talán már takar a sír,
Kis unokáid összesúgnak:
Nézd, a nagymama sír.

Mindennap megszűnik valami,
Amiért az ember szomorkodik.
De mindennap születik valami,
Amiért érdemes élni és küzdeni.  

Írok, írok, írdogálok,
Három tollat összerágok.
Mégsem tudok írni mást,
Ne feledjék el egymást.

Nem kívánom, hogy szeress,
Hogy örökké tartsd meg emlékemet,
De ha visznek utolsó utamra,
Dobj egy szál virágot lezárt koporsómra.



Valakit megszeretni egy perc is elég,
De elfeledni egy élet is kevés.
Senkit szeretni vétek, sokat szeretni bűn,
Egyet szeretni édes, de forrón, és hűn.

Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod az erő micsoda?
Akarat,
Mely előbb vagy utóbb
Borostyánt arat.

Ha majd egyszer, sok-sok esztendő múlva,
Te is kijárod az élet golgotáját,
Örökre szeresd édesanyád.
Ő adta neked a földi életet,
S hogy élhess, sokat szenvedett.
Óvd minden bajtól drága szívét,
S kérd az Istent, óvja életét.
Ha megbántod, kérd bocsánatát,
Ne felejtsd, nincs több édesanyád!

   

Kívánom, hogy legyél szép pompázó rózsa,
Hűség, hit, szeretet drága hordozója.
S ha így járod utadat,
Életed öröm járja, rád száll Isten áldása.

    Egy csokor virágot szedtem,

Hadd beszéljenek azok helyettem.
A rózsa szól: szeretlek,
Az ibolya: ne vess meg.
Legszebben szól a nefelejcs:
Engem soha el ne felejts!

Szeretni valakit, Ki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, Mik szemedben égnek,
Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni,
Mással látni Őt, S utána fordulni,
Kacagni hamisan, Otthon pedig sírni,
Bánatosan átvergődni kínos éjszakát,
S imádkozni azért, Hogy meg ne tudja,
Mi is az a Bánat.


   
Boldog az az ember,
Aki téged szerethet,
Aki feléd nevethet,
Aki veled lehet.
Boldog az az ember,
Kit szíved választott.
Én már sok mindent megértem,
Amíg a boldogságot sikerült elérnem.
Ne haragudj énrám, hogy annyit beszéltem,
De a szívembe néztem, s téged láttalak én.
Kélt ember egymás mellett küzd a holnapért,
S a holnap minékünk oly sokat ígér.

Szeretlek, nem vitás,
De mostantól szeressen más.
Szeretni már nem tudok,
Azt hiszem, feledni sem tudok,
A búcsúzás nehéz dolog,
Lehet hogy hozzád kicsi vagyok.
Nem!
Én csak ostoba lehettem,
Hogy téged szerettelek,
Ezzel a levéllel búcsúzom,
Emléked elfeledni nem fogom.

   
Istent becsapni nem lehet,
Sportolj, sok kicsi sokra megy.
A kutyából nem lesz szalonna,
A sok betű a szemet rontja.
A szénhordás a testet izmosítja,
A szép gyermekkor nem tér sosem vissza,
A testi hibán nevetni sosem kell.





Ne fáradjunk tenni a jót,
Mert ha kitartunk,
Annak idején
Aratni is fogunk.

   A világ az Isten kertje,

Gyom s virág vagytok ti benne emberek!
Te, a kertnek egy kis magja,
De ha az Úr a pártod fogja,
Benne gyom tán nem leszel!
(Petőfi)

Higgy a magban, a földben, tengerben,

De az emberben higgy mindenek előtt.
Szeresd a felhőt, a gépet, a könyvet,
De az embert szeresd mindenekelőtt.
(Nazim Hikmen)

   ,Szíved most még tiszta tábla,
Vigyázz, hogy mi kerül rája!
Legyen mindig jóval telve,
Minden betűje hirdesse,
Hogy a legnagyobb a szeretet,
S csak az a boldog, aki szeretett!
Utolsó lapra csak annak szabad írni,

Aki ezt a kislányt feleségül kéri.
Én is ezt tettem volna,
De nem tehetek róla,
Hogy amikor születtem,
Lányt hozott a gólya.

 Utolsó lapra írom a nevem,
Utolsó leszek, ki téged elfelejt.
Ha majd a koporsómra verik az utolsó szöget,
Felnyitom a szemem, halkan suttogom:
Isten veled!



Mint egy virág, olyan vagy,
Olyan tiszta, szép, szelíd.
Elnézlek, és a bánat közelít.
Kezem véd könyörögve,
Meghallgat tán az ég,
Ilyen maradj örökre,
Ilyen kedves, tiszta, szép!

Mikor belépsz a kicsik otthonába,

Legyen orcádon Jézus nyájassága.
Szólítsd köréd a kisgyermekeket,
És simogasd meg a fejecskéjüket.
S ha látsz köztük rútat, rongyosat,
Gyermek arccal búbánatosat,
Ismerd meg benne a korán szenvedőt,
S öleld magadhoz, és csókold meg őt.
  Szeresd a gyermeket!

Mert neki szárnya van.
A csillagok közé ő még el-el suhan,
S kitárja vidáman a mennyek ajtaját,
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem fürkészheted,
Csak gyermek lelkeken át.

Sok mindent tudok, és mégis keveset,
S hogy végre a magam lábára álljak,
Nekivágok a világnak.
Azaz először az iskolának.
Előbb a betűket tanulom sorjában,
És a számokat is.
Hogy tudjam, mennyi az egy,
És mennyi a tíz.
Az után körülnézek, hogy hol lakom,
S a dolgok mennyit érnek, minek mi az ára,
S milyen munka után kerültek éppen a pultra.
S így jutok - míg telnek az évek - magam is oda,
Hogy munkába lépek.
Könyvet nyomtatok, vagy aratok,
Vagy éppen tanítok, mondjuk egy iskolában,
Előbb a betűket sorjában,
És a számokat is,
Hogy mások is tudják,
Mennyi az egy és mennyi a tíz.

Szeresd a gyermeket, öleld szívedre őt,
Ringasd el lágyan, szegény kis szenvedőt.
Lehunyt pilláinak töröld le könnyeit.
Míg te a gyermekek könnyeit törölgeted,
Egy láthatatlan kéz, a csillagok felett,
Letörli vétkeidet.

Érzés, tudás tiszta méze gyűlt a szívbe, gyűlt az észbe,
Betűk hordták, ők a mi lelkünk arany méhei.
Züm-züm, a rétet és a virágot,
Bejárják a nagyvilágot.
S ma, mint hála, mint kiáltás,

Emlékversek 2 része