2012. május 1., kedd

Anyák napi versek






 Fazekas Anna: Köszöntő 

Hajnaltájban napra vártam,
hűs harmatban térdig jártam,
szellő szárnyát bontogatta,
szöghajamat fölborzolta.
Hajnaltájban rétre mentem,
harmatcseppet szedegettem,
pohárkába gyűjtögettem,
nefelejcset beletettem.
Hazamentem, elpirultam,
édesanyám mellé bújtam,
egy szó sem jött a nyelvemre,
könnyem hullt a nefelejcsre.
Édesanyám megértette,
kicsi lányát ölbe vette,
sűrű könnyem lecsókolta,
kedve szóval, lágyan mondta:
„Be szép verset mondtál, lelkem,
be jó is vagy, kicsi szentem!"
S nyakam köré fonva karját
ünnepeltük anyák napját.

 

Áprily Lajos: Féltél, anyám? 


Sírod körül harc volt, hadnép rohant,
vad ütközetben reszketett a hant.
Féltél, anyám? és gondoltál-e rám?
Te nem féltél, csak féltettél anyám.

 

Dsida Jenő: Hálaadás 

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat.
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem köszönöm az édesanyámat!
Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!


  

Mécs László: Az anyánk 

Hej, ti vándor vén legények,
sorsosim, víg agglegények!
Hejehujás cigány élet,
a mi sorsunk: dáridó,
vérző szívet ámító.
Hideg fészek ami fészkünk,
A szívünkbe ha belenézünk,
kurjantunk és fütyörészünk,
ne hallja meg senki sem,
hogy búg bent egy requiem.
És egy este lámpa lobban,
szellem-szárnyon, halk-titokban,
zárt ajtókon át betoppan,
szíve szirmát szórja ránk,
ami édes jó anyánk.
Ránk tekint virágszemével,
ajka szól bölcső-zenével:
s mint szivárvány, úgy hull széjjel
minden álarc, ámító
lötty, virág és dáridó.
Visszavedlünk jó gyereknek
s karján bölcsős szeretetnek,
mélyről, mélyről megerednek
tiszta, régi könnyeink,
tengermélyi gyöngyeink.
O a jóság, szem-becézés,
csak csicsijjáz, csókol, néz: és
vad szívünkben minden vérzés,
bíbor-csermely elapad,
átkos ének elakad.
Mosolygása édes ünnep:
rávilágít minden bűnnek
gyökerére: mint kitűnnek
este mint a csillagok,
hogyha holdjuk fölragyog.
Megvigasztal, fölmagasztal,
illatos lesz lámpa, asztal,
megtelünk a szent malaszttal,
és elalszunk édesen,
csoda-csoda csendesen...

 

Erdélyi József: Anyai szó 

Vertük a fecskefészkeket,
az istálló eresz alatt,
kínoztuk és csaptuk a földhöz
a kopasz fecskefiakat.
Nem hatottak meg a kifosztott
madarak sikongásai, -
játszottunk... Van-e különb játék,
mint életekkel játszani?...
Egy kisfecskét én hazavittem,
hogy anyámnak megmutatom –
A szívemet cseréltem el
azon a végzetes napon,
az én ártatlanul kegyetlen,
öldöklő gyermekszívemet...
Anyám is jobban tette volna,
ha nem szült volna engemet!
Nem bántott, csak azt mondta, hogy
a fecske Isten madara,
s aki bántja, azt megveri
az Isten tüzes ostora.
Azt kérdezte: hogy esne nékem,
ha megfogna egy óriás,
s kitépné a két kezemet,
mikor nem is volnék hibás?...
Tanyasi játszótársaimnak
elmondtam: mit mondott anyám,
de félrelöktek. Nem fogott
rajtuk a jámbor tudomány.
Magam is maradtam, kis tudós,
egy játékommal kevesebb,
két kezem tisztább, mint a másé,
de a két szemem könnyesebb...
Miért is tanított jóra, szépre?
Miért nem mondta, hogy öld, csak öld,
ne sajnáld a kicsit, a gyengét,
mert az erőseké s Föld,
kiknek szívében nincs bűnbánat,
se irgalom, se kegyelem!...
Fegyverrel bírják a világot,
és énnekem nincs fegyverem.
Nincs fegyverem más, csak a szó,
és nem hallgat rám a világ,
nem hallja meg, hogy sikoltoznak
fiaik után az anyák.
Nem hallja, hogy siratja rablott
szerelmes a szerelmesét, -
egy neveletlen, óriás,
vad gyermek az emberiség.
Ki fékezi meg ezt a játszó,
gyilkos óriásgyermeket?
Ki fogja égi tudományra
a durva népvezéreket? –
Anyai szó! Angyali szózat,
isteni fegyver, tüzesen
szállj szívről szívre, szájról szájra,
 se is némulj el sohasem!...

  

 Szeresd édesanyádat 


O az, aki halkan Bölcsőd fölé hajol,
O az, aki neked  Altató dalt dalol.
Megmosdat, megfürdet Megfésül szépen,
Tündér mesét mond Lágy téli estéken.
Amikor beteg vagy O az, aki ápol,
Két szemében mennyi Aggódás, gond lángol.
O az, aki mindig Imádkozik érted
Nincs, óh nincs határa Nagy szeretetének.
Tele van a lelke Érted égő fénnyel,
Ne bántsd meg őt soha Engedetlenséggel.


 

Az anya

Hiába gyönge, fáradt asszony, vézna,
Belőle nőtt testünk acélos izma.
Hiába félénk, reszkető a lelke,
A pompás lángot belénk o lehelte.
O is volt láng, kerengő víg madárka,
Ábrándmezőket dallal o is járta.
S talán csöndes estén szívedbe dobban,
Hogy arany faja lángolt víg dalokban.
Hiába félénk, reszkető már lelke,
Költőbe, szentbe, hősbe, új emberbe,
A pompás, gazdag lelket o lehelte.

 
 Ima 

Édes jó Istenem Hallgasd meg imámat,
Áldd meg minden jóval Édes jó anyámat.
Áldó két kezedet Tartsad mindig rajta,
Mosolyogj rá szeretetet Ne legyen bús napja.

  

Egy szívem van… 

Ha száz szívem volna:
Mind érted dobogna,
Szelíd arcod mind a százban
Napfényként ragyogna.
Áldjon meg az Isten
Jártadban, keltedben.
Hová nézel a virág is
Ott nyíljék legszebben.
Nincs több, csak egy szívem,
Csak egyetlen egy van:
Ám, de százzal sem tudnálak
Szeretni már jobban.
A te neved zengi
Minden dobogása…
Szálljon reád édesanyám
Az Isten áldása!


 
Nagy Ferenc: Édesanyám 

Van egy szó, van egy név ezen a világon,
Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.
Csupa virágból van, merő napsugárból..
Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.
Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
Örömében sir az, aki e szót hallja.
Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.
A amikor a szíved már utolsót dobban,
Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.
Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
Ez a szó megtanít igaz szeretetre.
Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld,
Hogyha elrebeged, már ez is imádság.
És ha elébed jön könnyes szemű árva,
E szóra felpattan szíved titkos zárja.
Drága vigasztalás ez a a szó, ez a név,
Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.
Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,
Ha keblére borulsz és el kinek mondod?
S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,
Virágos sírdombon a könnyed megered.
Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,
Nekem a legdrágább ezen a világon.
Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,
Amikor kimondom: anyám, édesanyám.

 

Falu Tamás: Anyád 

Aki jó volt hozzád, az volt az anyád,
minden pillanatban gondolt o reád.
Ha sorsod megvadult, s látta, hogy elüt,
félre tolt az útból, s elé o feküdt.
Aki jó volt hozzád, az volt az anyád,
ha fáztál, a lelkét terítette rád.
Átvette terhedet, hogy azt ne te vidd,
simogatta sebed, sírta könnyeid.
Hogyha megbántottad – mért bántottad őt?
Nem sírt ő sohasem a szemed előtt.
Nem hangzott ajkáról soha-soha vád,
akihez rossz voltál, az volt az anyád.


  

Ágh István: Virágosat álmodtam 

Édesanyám, virágosat álmodtam,
napraforgó virág voltam álmomban,
édesanyám, te meg fényes nap voltál,
napkeltétől napnyugtáig ragyogtál.

 
 Kiss Jenő: Anyád szemében 

Anyád szemében ott a nap;
sugarai rád hullanak,  hogy nőj te szépen.
Anyád szemében ott a hold,
beteg, ha voltál, rád hajolt
a lázas éjben.Anyád szemében ott a víz;
a könny, ha utad félre visz,
jaj! baj ne érjen...
Anyád szemében ott a tűz:
ha csüggednél, szívedbe tűz,
lobogjon, égjen!

 

Farkas Árpád: Anyák némasága 

Csak a gyermekek tudják mohó irtózattal a késeket nézni.
Mint a hegedű, az anyák melléhez szorítva énekel a kenyér,
a villanó penge simulása benne hópuha muzsika.
Morzsák havazásába tartják arcukat a gyermekek,
csak ok, ok tudják az anyák mellére szaladó késeket
mohó iszonyattal nézni.
Távolodnak tőlünk az anyák, 

kiürülnek álmainktól, mint az edények.
Mellük, akár az otthoni csiprok, 

kanalak, csészék, 

ajkunk kihűlt formáit őrzi.
Szél ver minket, férfivá, 

késsé élesít a fenőkő- idő.
Csak az anyák tudják mohó, l

ármátlan iszonyattal a fiakat nézni,
ha kenyérszegő késként csobogó mellükre szaladnak.

  

József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral az ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra,
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám,
s a ruhák fényesen, suhogón,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás o, -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

Petőfi Sándor: Fekete kenyér

Miért aggódol, lelkem jó anyám?
Hogy kenyeretek barna, emiatt?
Hisz meglehet, ha nincs idehaza,
tán fehérebb kenyérrel él fiad?
De semmi az! Csak add elém, anyám,
bármilyen barna is az a kenyér!
Itthon sokkal jobb ízű énnékem
a fekete, mint máshol a fehér!

 
Mécs László: A királyfi három bánata 

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.
Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.
Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.
Amíg o van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?
másik bánatom: hogyha o majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.
Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.
Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az o édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

 

Szabó Lőrincz: Az anyák 

Csak egy voltak kivétel, az Anyák
Szentek és ápolónők: a csodát,
a jelenést láttam bennük. A nagy
odaadást, az aggodalmakat,
a virrasztást, a könnyet, s mind, amit
a no szenved, ha otthon dolgozik,
a gondviselést. Hogy testileg mi a
férj, feleség s a család viszonya,
nem sejtettem-kutattam. Valami,
éreztem, előre elrendeli,
ki hol álljon, mi legyen, öröme,
bánata mennyi, milyen gyermeke,
és ezen változtatni nem lehet.
A férfi maga küzdi ki szerepét,
a nők az eleve elrendelés:
ok a béke, a jóság, puhaság a földön, a föltétlen szeretet...
Anyám, nyújtsd felém, öreg kezedet?

 Áldás a szülőkre 


Van hely, hol minden kicsi széken
Nevetve ültem egykoron.
S tipegő léptem, gügyögésem
Mosolyt rajzolt az arcokon.
Van ház, ahova tartozom,
Más otthonba sohse térek,
Bármely családhoz, minden házba
Csak, mint idegen, úgy lépek.
Valakiket: a szüleimet
Eléggé meg nem áldhatom,
Valakinek, ha százszor élek
Adósságom le nem róhatom.

Már megjöttünk e helyre

Már megjöttünk e helyre,
Anyák köszöntésére,
Anyám légy reménységgel,
Köszöntlek békességgel.
Amennyi a zöld fűszál,
Égen ahány csillag jár,
Májusban a szép virág,

Annyi áldás szálljon rád.

Jó anyámnak


Jó anyámnak két kezére
Csókjaimat hintem én,
Ezzel a két dolgos kézzel,
Áldd az Isten amíg él,
Jó anyámnak két kezét,
Álld meg Isten jó szívét,
Két kezét, jó szívét,
Áldd meg Isten amíg él,
Amíg él.
Ez a két kéz estenként
Hogyha gond, bú, baj elér,
Elsimítja homlokodról
A búbánat fellegét.
Jó anyámnak két kezét,
Áldd meg Isten jó szívét.
Két kezét, jó szívét,
Álld meg Isten amíg él,
Amíg él.

 

Öntözgetem 

Öntözgetem rózsafámat, De nem is hiába,
Anyáknapja ünnepére,
Kihajt minden ága.
Nyílik kelyhe rózsa szálnak,
Úgy tűzöm a kebelére
Az édes anyámnak.
Kis madárka szólj az ágon,
Gyönyörűen, szépen,
Ne legyen ma bánat az én
Jó anyám szívében.
Dalod után enyhül minden bánat,
Dalolj, dalolj kis madárka,
Az édes anyámnak.


 

Édesanyám 


Sebesen száll a felhő az égen
Nem láttalak édesanyám régen.
Ha én szállni mint a felhő tudnék,
Édesanyám csak tehozzád szállnék.
Tavasz lesz már, a hó kezd elmenni,
Be szeretnék kék ibolya lenni.
Kivirítnék az anyám kertjében,
Hadd tűzne fel dobogó keblére.
Sem felhő, sem ibolya nem vagyok,
Elhagyatott árva gyermek vagyok,
Messze van az édesanyám gáza,
Csak búsulok, sóhajtok utána.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése